Esténként a kis falumra békesség, nyugalom száll. A házakban kialszanak a fények, mindenki álomra hajtja fejét.
A fák susogását és a falióra kattogását hallgatva arra gondolok: vajon mit álmodnak? Honnan tudjuk, hogy a valóság nem álom? Amikor álmodunk, akkor érezzük legjobban a magányt. Legtöbbször rosszat álmodunk, épp ekkor vagyunk a legveszélyesebbek. Álmunkban nincs idő, nincs tér, nincsen semmiféle kézzelfogható, csak az elképzelt valóság. Amikor felébredünk, csak foszlányokban emlékezünk, és azt hisszük, teljesül az álom. Vagy éppen azt akarjuk: ne valósuljon meg. Sokszor arról álmodunk, amit szeretnénk vagy éppen arról, amitől a legjobban félünk. Sokféleképp álmodunk - de nem tudhatjuk, mi az igazi valóság. De mi is az az álom? Egyfajta képzelgés, kitaláció vagy egy szűnni nem akaró fájdalom. Az álom szebb, mint a valóság - de meddig tart, és mitől álom egy álom? Egy biztos: amikor álmodunk, akkor vagyunk a legboldogabbak, akkor e világ csakis a miénk.
